Az előítéletek leépítésének érdekében
VIKING VALLÁS-E AZ ÁSATRÚ?
Gyakran él a köztudatban az az elképzelés, miszerint az Ásatrú (Forn Siðr, Heathenism, Óészaki/Germán Újpogányság) a "vikingek vallása". Noha ez részlegesen igaz, mi szeretjük ezt a megjelölést teljesen elkerülni; annyiféle tévhit terjeng a témában, hogy végeredményben sokkal több előnyünk származhat, ha teljesen tiszta lappal közelítjük meg a témát.
A félreértések sorozata már a viking szó jelentésénél elkezdődik. A romantika kora óta két fő előítélet él a szó hallatán, az egyik a kegyetlen, pusztító, antikeresztény barbár, a másik pedig a nemes, becsületes és legfőképp szabad harcos. Természetesen mindkét megközelítés sarkított, ami nem veszi figyelembe az emberi történelem mindenkori komplexitását. A valóságban a viking kifejezés még a történészek körében is egy változó terminus, de többségében két értelmezést különíthetünk el:
- Egy, az Észak-Európai történelemre használt kronológiai terminus, amely nagyjából a 8. század közepétől a 11. század közepéig terjedő periódust jelöli;
- Egyfajta a viking-korra jellemző hajós életmód, amely olyan tevékenységek széles választékát foglalta magában mint a kereskedés, zsoldosság, fosztogatás vagy kolonizáció.
Érdemes röviden átgondolnunk, hogy mi az óészaki pogányság kapcsolata a korszakhoz és az életmódhoz. Ami a viking-kort illeti, tény, hogy vallástörténetünk részét képezi, de korántsem olyan központi, mint sokan gondolják. Az Ásatrú publikus történelme nagyjából az i.e. 1700-as évektől egészen az i.sz. 11. század legvégéig tartott, majd éledt fel újra a 17-8. századi romantikában és tart napjainkig - sőt, forrásaink átölelik a középkort is. Ennek a kb. 3000-3700 éves történetnek a két-háromszáz évig tartó viking-kor csupán tizedét teszi ki, ráadásul pont azt a rövid periódust, amikor az erőszakos térítések felbecsülhetetlen és visszafordíthatatlan kárt okoztak hagyományunknak. Vallásunk aranykora ezzel szemben valószínűleg a vendel-korra tehető, legfontosabb forrásaink pedig túlnyomórészt az érett középkorban nyerték el végső formájukat. A viking-kor tehát mindenképp fontos része az Ásatrú történelmének, de semmiképp se központi.
Még kevésbé képeztek fontos tényezőt maguk a vikingek. Mint minden más spirituális hagyomány esetében, úgy nálunk is a mai "papi" és "értelmiségi" osztálynak többé-kevésbé megfeleltethető bölcsek és szertartásfelelősök voltak mindegyik kor legmeghatározóbb személyiségei, akiket például a viking-korban szkáldoknak és góðiknak neveztek. Noha ezek a kategóriák a gyakorlatban nem voltak ennyire kőbe vésve és voltak, akiket ide és oda is besorolhatunk, akkor is be kell látnunk, hogy az átfedés nem volt általános. A vikingek hajós életmódjuknak köszönhetően épp hogy különcöknek számítottak a korabeli skandináv társadalomban, akik kultúrájukban sokkal nemzetközibbek voltak és nem teljesen illeszkedtek bele az otthoni normatívába. Ennek megfelelően egy jelentős részük nem a hagyományos vallást követte, hanem vagy keresztény volt, vagy egy másik hitet vett fel letelepedési helyétől függően (például az iszlámot vagy a szláv politeizmust) - vagy sokszor egy sajátos, kevert hitrendszert alakított ki.
Néhány példa a nem viking-kori forrásainkból: kattints a nyílra, hogy végigböngészhesd őket!
DE AKKOR MÉGIS MIRŐL SZÓL AZ ÁSATRÚ?
Az Ásatrú tehát nem a féktelen ivászatokról, a hímsovinizmusról és a tesztoszteron-szagú militáns viselkedésről szól, mint azt a kortárs viking szubkultúránál láthatjuk - annál sokkal mélyebb üzenetei vannak. És noha hagyományunk restaurációja lassan megy végbe, ma már szerencsére egy olyan korban élünk, amikor sok országban ezek az előítéletek már elhalványulni látszanak képzett teológusok és tanult közösségi vezetők hadainak köszönhetően. Sajnos Magyarországon ez a folyamat még gyerekcipőben jár, de pont ezért jött létre ez az oldal is, hogy hiánypótló forrásközpontként szolgáljon az érdeklődők számára.
Össze lehet-e pár mondatban foglalni, hogy mi az Ásatrú? Természetesen nem. Mint minden más spiritualitás esetében, itt is egy komplex valóságról van szó - ugyanakkor pár főbb jellemzőt kiemelhetünk a könnyebb megértés érdekében:
PLURALIZMUS. Az egyistenhit és a többistenhit közötti különbség nem egyszerű, numerikus különbség, hanem egy egész világnézeti eltérés. A nyugati vallásosságban az adott spiritualitás értékrendszere az istene(ik) útmutatásától függ elsősorban. Ennek megfelelően a monoteista vallások, amelyek egy mindenható, örök és tökéletes istenben hisznek, azt is vallják, hogy egyetlen igazság van a világban és az megkérdőjelezhetetlen. Ezzel szemben mi, politeisták, hisszük, hogy több út is egyszerre igaz lehet a maga módján. Ez persze nem jelent teljes relativizmust, hiszen az istenek is állandóan a káosz erői ellen küzdenek - de jelenti azt, hogy nyitottak vagyunk a másfajta szemléletekre és a kritikára. És ahogy az istenek is képesek voltak a szent béke által szövetségre lépni, úgy mi is arra törekszünk, hogy egy olyan közösséget alakítsunk ki, ahol tiszteletben tartjuk a másik igazságát anélkül, hogy elhagynánk a sajátunkat.
ÖKOETIKA/ANIMIZMUS. Ma hajlamosak vagyunk - a középkori keresztény teológia nyomán - úgy elképzelni a világot, mint ahol egy szigorú test-lélek ellentét uralkodik, a kettő között pedig a lelki jelenti az igazi valóságot, a materiális pedig a hamis illúziót. Ezzel szemben mi, pogányok, a kettőt organikus egészként látjuk, állandó összefüggésben egymással. Jól példázza ezt a korábbi két bölcstípus, a szkáld és a góði esete: a szkáldok harcos-költők voltak, akik egyszerre az elmebeli és a testi teljesítőképesség mesterei voltak, a góðik pedig nem csak a rituális, de a jogi és politikai ügyekért is felelősek voltak. Ezzel a felfogással harmóniában állva valljuk azt is, hogy a természet nem csak egy teremtett, eszköz-szerű materialitás, hanem egy élő szakralitás, amely felé tisztelettel kell, hogy forduljunk. A kozmosz harmóniát követel és mi is ennek kialakítására törekszünk a környezetünkben. A környezetvédelem fontos része gyakorlatunknak, hiszen ezzel adhatjuk meg a legnagyobb tiszteletet a világot belakó természetszellemeknek.
BEÁGYAZOTTSÁG/KONTEXTUALIZÁLTSÁG. A külső természet felé irányuló tisztelet párosul a saját természetünk iránti megbecsüléssel is. A saját természete azonban mindenkinek egyedi, ugyanis kulturánktól, szülővárosunktól, családunktól, stb. függően teljesen más szociokulturális környezetben növünk fel mindannyian. Ez egyértelmű volt a törzsi, illetve később nemzetségi-kötelékekben élő őseinknek is, ahol a törzs egy teljesen önálló életmódot, kultúrát, sőt sajátos kultuszokat is jelentett. Beágyazottságunkból fakadóan az etika célja nem univerzális törvények követése, hanem először önmagunk megismerése, majd ez alapján a saját egzisztenciális jólétünket legjobban építő életmód kialakítása.
Ahogy régen, úgy ma is: középkori Dísablót August Malmstrom elképzelésében, illetve a Forn Sed Sverige által tartott tavaszköszöntő Várblót 2016-ban.
ÚJ-E AZ ÚJPOGÁNY?
Mind az akadémiai diskurzusban, mind a köznyelvben gyakran hallhatjuk az olyan kifejezéseket, mint skandináv/germán/óészaki újpogányság. A keresztény hittérítések olyan traumatikus események voltak az európai pogányságok történelmében, ami nem csak súlyosan károsította a ránk maradt forrásokat, de példátlan szintű szakadást is okozott e hagyományokban. Ennek a ténynek az elismerése miatt alakult ki az ópogány és újpogány terminusok használata is, jelezve a történelmi törést. A - ma sokak által szentként tisztelt - hittérítő szerzetesek és alapító királyok Európa szerte azon munkálkodtak, hogy elpusztítsák az istenek szobrait, megszentségtelenítsék a szakrális helyeket és megöljék a régi utak hirdetőit. Az, hogy ez mennyire sikerült nekik, helyzete válogatja és ennek megfelelően nem szabad azt se egy lapon kezelnünk, hogy melyik pogány vallás mennyire tudta átvészelni ezeket az időszakokat. Ennek megfelelően a források mennyisége és minősége tekintetében is hatalmas különbségeket láthatunk - és szerencsénkre elmondhatjuk, hogy az óészaki pogányság nem áll rosszul e téren, noha természetesen számunkra is komoly gondokat okozott ez a pusztítás. Ugyanakkor, egy-két évszázaddal később, a messzi, különc Izlandon pár - ugyancsak keresztény - értelmiségi úgy döntött a saját identitásukért való kulturális harcban, hogy papírra viszi a privátban továbbörökített hagyományos tudás megmaradt részét. Így maradtak ránk az oly becses eddikus énekek is, melyek ma az Ásatrú legfontosabb szövegei, illetve a szkaldikus és szaga-hagyomány is. Ma már akadémiai szinten is az a vélemény, hogy ezeknek egy része valóban autentikusan megörökítette a kereszténység előtti bölcseletet. Az óészaki pogányságról alakított képünket tovább gazdagítják az azóta végzett megannyi régészeti feltárások és történészi vizsgálatok, melyek során további több tízezer képi forrás, illetve többezer írott forrás került még a felszínre. Több mint fél évezred szendergés után tehát minden lehetőség adottá vált, hogy újra Ásgarð felé fordítsuk tekintetünket, felélesszük a szent ligeteket és szobrokat állítsunk a mennyei isteneknek!