Hogyan kezeljük a forrásokat?
Gyakran merül fel az igény friss érdeklődőkben, hogy találjanak egyfajta szentírást, valamiféle “germán bibliát”, amely szépen kompakt módon tartalmazza az összes fontos mitológiát és mellette egyértelműen leírja az Ásatrú tanításait - mit és miért szabad és nem szabad. Ez persze nem meglepő, hiszen egy poszt-keresztény világban élünk, így sokan érkeznek hozzánk az az ábrahámi hagyományokból eredő elképzelésekkel. Az óészaki pogányságnak azonban hagyományosan nem csak, hogy szentírása nem volt, de egységesített mitológiája sem: törzsről törzsre és házról házra is jelentkezhettek eltéréseket mind a gyakorlat, mind az elmélet szintjén. Épp ezért úgy gondoljuk, hogy a ma az Ásatrúhoz kötött mítoszok és értékek bizonyos szempontból a ránk fennmaradt források egységesítése, összesítése.
Az, hogy alapvetően mekkora százaléka maradhatott fenn az eredeti korpusznak, épp ezért valahol lehetetlen megválaszolni. Az szinte biztos, hogy nem maradt ránk minden, már csak a középkori hittérítések pusztításai miatt se. A szent tudás azon része pedig, amely lejegyzésre került, keresztények által lettek dokumentálva, így az Ásatrú teológiájának egyik központi részét képezi az is, hogy kiszűrjük, hol rakódott keresztény átértelmezés a szövegekre és mely részek maradtak fent érintetlenül. Ezt persze valószínüleg sose fogjuk az összes szövegen százszázalékos pontossággal megállapítani, de azért nem teljesen reménytelen a helyzet. Alapvetően sokkal jobb helyzetben vagyunk mint sok más pogány tradíció, mind a forrásmennyiség, mind azok megállapítható autentikusságának szempontjából. Szerencsére a legfontosabb forrásaink mind a megtérés után legfeljebb egy-két évszázaddal lettek kéziratba rendezve és sok olyan érintetlen tárgyi, képi és írott örökségünk is van, amely segít beazonosítani és bizonyítani az autentikusan pre-keresztény elemeket.
Egy további nehézség amivel minden újoncnak számolnia kell, az a felismerés, hogy nem csak amiatt nincs szentírásunk, mert a forrásművek más módon rendeződtek egységbe, illetve autentikusságuk komoly teológiai vizsgálat tárgya, hanem már csak azért is, mert eredetileg nem az írásosság volt a fő hordozója a szent tudásnak. Noha létezett kifejlett írásossága a germánoknak is legalább az i.sz. 1. évszázadtól (ezeket hívjuk a fuþark rúnáknak), helyette mégis a költői és prózai alapú szájhagyomány, illetve a kőfaragásban és a fémművészetben megnyilvánuló képiség voltak a legfontosabb médiumai a mitikusnak. Ennek megvannak mind az előnyei, mind a hátrányai természetesen, és míg a szájhagyomány csak a korábban említett módon, középkori keresztény krónikákban őrződött meg, addig képi forrásaink - köszönhetően a régészek fáradhatatlan munkájának - több tízezres mennyiségben maradtak ránk. És noha utóbbiakat valamennyire nehezebb értelmezni és kevesebb részletekbe menő információt lehet belőlük kinyerni, hatalmas előnyük, hogy semmilyen keresztény ráhatás se rakódott rájuk.
Azon persze érdemes elgondolkozni, hogy mi lehet az oka annak, hogy teljesen másfajta hordozókat használtak pogány őseink a szent tudás átadására mint mi. Ez egy nagyon komplex és sokrétű teológiai kérdés, de egy fontos elemét érdemes itt is kiemelni. Ehhez azonban meg kell pontosabban fogalmaznunk azt is, hogy milyen körülmények között jelentek meg ezek a források. Ami a szóbeliséget jelenti, minden jel arra mutat, hogy a mítoszokat javarészt előadták színi keretek között, hasonlóan a hellén misztériumokhoz. Ezt bizonyítják a rituális sisakok és a hozzájuk hasonló kellékek, de a legfontosabb mitikus énekek szerkezete is egyértelműen arra mutat, hogy kvázi forgatókönyvként működhettek. A fémművészeti ábrázolások mind ékszereken vagy mindennapi használati tárgyakon, illetve fegyvereken és páncélzaton jelentek meg. Használatukat tekintve a leghomályosabb képet a faragott kő panelek nyújtják, bár itt is van egy-két elképzelésünk: nagy valószínüleg rituális díszletként, útjelzőként, illetve sírhelyként funkcionálhattak.
Ami összeköti ezeket a különböző hordozókat, az az evilágiságuk. Semelyik se absztrakt, tisztán szellemi módon adja át tanítását, hanem a gyakorlati, emberi világ részeként funkcionálva. Ha belegondolunk, a könyv (és annak elődei, a papirusz, az agyagtábla, stb.) az egyik valaha felfedezett legabsztraktabb tárgy, amennyiben semmi más jelentős funkciója sincs gondolatok átadásánal, ezáltal pedig a legkevésbé része a ‘praktikus világnak’. Ezzel szemben azok a hordozók, amelyek megörökítették az óészaki pogányság mitikus tudását, mind arra emlékeztetnek lépten nyomon, hogy mennyire is a mi világunknak a részét képezik, nem pedig egy transzcendens, elmebeli valóságot. Az előadás során hús-vér emberek adták elő materiális tárgyak (öltözék, díszlet,stb.) segítségével az isteni történeteket, azok a kardok, útjelzők és ékszerek pedig, amiken ugyanezek a történetek kerültek illusztrálásra, a mindennapi használat részei voltak.
A források evilágiságát tovább erősíti az a tény is, hogy mindegyik hordozó kiemeli a tudás beágyazott jellegét. Ez azt jelenti, hogy minden fontos tanításunk szituációkban tárulnak fel - szemben a Bibliával vagy a Koránnal, nem igazán maradtak fel ránk törvények, filozófiai módon leírt gondolatmenetek. Ehelyett szinte minden fontos tanítás történetbe ágyazva maradt fel ránk, ami mindegy rákényszeríti a tanulót, hogy az előadást vagy az illusztrációt tanulva komoly energiát fektessen a körülmények megvizsgálásába és a viszonyrendszerek megértésébe. Ez azért is fontos, mert az Ásatrú szerint minden mindennel kapcsolatban áll a világban, függ egymástól és egy hatalmas harmóniába rendeződik bele: ezt hívjuk a Természetnek, amit a Világfa, a nemes Yggdrasil ábrázol. Semmi se kerül kívül ezen a világon, ezen a tökéletes viszonyrendszeren, még maguk az istenek se. Épp ezért amikor olvassuk ezeket a forrásokat, ne feledjük: a mitikus tudás nem valami absztrakt másvilágról szól, hanem a mi, mindennapi életünket fogalmazza meg. Az istenektől pedig nem azért tanulunk, hogy majd valamikor valamilyen másvilágon jutalmat nyerjünk, hanem azért, mert tanácsaik itt és most, a megélt életünket tudják felvirágoztatni - persze csak ha megfogadjuk őket.