Kapcsolódó zenészek és zenei szubkultúrák
Ahol a Napisten és az őstulok találkozik: a bronzkori lúra
Az emberi kultúra eredete ködbe vész a végtelenbe nyúló őskor színterén: a régészeti leletek nehézkes természetének és ritkaságának köszönhetően csak bátor találgatásaink lehetnek a korai időkről. Igaz ez a zenére is, így az ősi Észak-Európa esetében is azzal az igen kevés támponttal tudunk csak dolgozni, amelyet valami úton-módon a sors ránk örökített tárgyi bizonyítékok során.
Utazásunk ezúttal a késő bronzkorban (i.e. 1700-500) kezdődik. E korszak régészeti öröksége kifejezetten sajátos helyzetbe hozza az érdeklődőt, aki nagy valószínűséggel vakarja a fejét a korabeli skandináv zenei világ megértése kapcsán: ezidáig egyetlen egy hangszert tudtunk csak magabiztosan beazonosítani, az azonban olyan jelentős szerepet játszott, hogy mind a sziklafaragványok, mind a helyi mocsarakból kihalászott leletek szép számmal tanúskodnak létezésükről. Ezek a bronz lúrák kétséget kizárólag fontos kulturális és rituális szerepet töltöttek be, szerencsénkre pedig sokuk később áldozati ajándékként végezte ezeknek a vizeknek a mélyén, néhányuk tökéletes állapotban. Eddig több, mint félszázat sikerült találni, amelyek többsége a mai Dánia területéről maradt ránk.
De hogy is néz ki ez az ún. lúra? Hosszú, kürtszerű fúvós hangszerről van szó, amely bronzból készült, vékonyabb végén pedig esetenként csengettyűkkel lettek ellátva, valószínüleg mind esztétikai, mind zenei okokból. Szinte mindig 
szimmetrikus párban találtak rájuk, amely kettőség általánosságban jellemző a korabeli leletekre, így azt feltételezzük, hogy párban voltak használva is. Kinézetre az észak-európai őstulok extravaganza szarvait imitálják, hasonlóan a kortárs Viksø-sisakokhoz. Itt ugyancsak vonhatunk kapcsolatot: több mint valószínű, hogy a lúra-zenészek hordhattak hasonló vagy pont ugyanilyen sisakokat használat során, amit alátámaszt az is, hogy a sziklafaragványokon rendszeresen szarvakkal a fejükön vannak ábrázolva.
szimmetrikus párban találtak rájuk, amely kettőség általánosságban jellemző a korabeli leletekre, így azt feltételezzük, hogy párban voltak használva is. Kinézetre az észak-európai őstulok extravaganza szarvait imitálják, hasonlóan a kortárs Viksø-sisakokhoz. Itt ugyancsak vonhatunk kapcsolatot: több mint valószínű, hogy a lúra-zenészek hordhattak hasonló vagy pont ugyanilyen sisakokat használat során, amit alátámaszt az is, hogy a sziklafaragványokon rendszeresen szarvakkal a fejükön vannak ábrázolva.A lúra további fontos jellemzője, hogy széles karimájú bronz korongban végződik, amely nemcsak a zenei hangzást befolyásolhatta, hanem szintén szimbolikus jelentést hordozhatott magán. Ez egybevág azzal az elképzeléssel, miszerint a bronzkori vallás egyik fő témája a Napkultusz volt, aminek köszönhetően a Nap-szimbolizmus gyakori a leleteken. Gjermund Kolltveit egészen odáig megy el ezzel a gondolattal, hogy felveti annak a lehetőségét, miszerint a lúra akár kifejezetten naplementékkor és/vagy napfelkeltékkor lehettek megszólaltatva. Akár így volt, akár nem, a sziklafaragványok arról tanúskodnak, hogy rituális használatuk ünnepi felvonulásokkor és hajós szertartások idején történt. Az ezeken az illusztrációkon megjelenő szarvas harcosok a mítoszainkban később megtalálható alakváltó, emberfeletti hősök bronzkori elődei, a lúrák pedig hozzájuk kötődtek, nagy valószínűséggel a szent idő kihirdetőiként.
Viking-kori zenészek: bárdok vagy szórakoztatók?
Ahogy az egész óészaki vallásban bekövetkezett egy komoly fordulat a bronzkor és a vaskor határán, úgy igaz lehetett ez valószínűleg a zeneiségre, igaz, erről is keveset tudunk csak sajnos. Ami biztos, hogy az érett ókorból származó információink már egybecsengeni látszanak a későbbi, viking-koriakkal, így érdemes most az egyszerűség kedvéért egyben kezelni őket. Már a hangszerek kapcsán is jobb helyzetben állunk. A fújós hangszerek közül a trombita, a furulya, a pánsíp és a doromb mindenképp ott van a régészeti leltárban, de részleges maradványokból arra következtethetünk, hogy másfajta fúvósok is létezhettek (pl. skót duda?). A vonósok közül a líraszerű hangszerek dominálhattak, amelyekről régészeti leletek, illusztrációk és szöveges források is tanúskodnak mind a viking-kor előttről és utánról, így biztos, hogy a kettő között is létezniük kellett. Sajnos dob nem került még felszínre, de ez nem zárja ki létezésüket, helyette pedig találtunk már csengettyűket és csörgőket, illetve van leírásunk arról, hogy esetenként a pajzsukon is dobolhattak a germánok.
A zene általános fontossága kapcsán nehéz pontos képet festeni, de lehetséges, hogy a keresztény középkorhoz képest jobban háttérbe volt szorulva, alárendelve más fontos kulturális területeknek. Noha van egy-két szagarészletünk, ahol a zene egyszerű szórakozásból, azaz önmagáért van egyéni szinten vagy lakomán művelve, ezek nem gyakoriak és lehetnek akár későbbi keresztény visszavetítések is a múltba. Amit biztosan állíthatunk, hogy a praktikus használat mellett (állatterelés, háborús használat, jelzés, stb.) két szimbolikusabb szerepkörben válhatott a zene fontossá: szertartások és történetmesélés idején. A szövegekben gyakran találhatunk ‘varázsénekeket’, illetve ünnepek idején zengett himnuszokat, ahogyan a régi legendák és a mítoszok elmesélése kapcsán is gyakorta megjelenik - ezt többfajta, különböző helyekről és időkből származó forrásunk is alátámasztja.
Ennek kapcsán egy olyan értelmezés is született, miszerint a vikingkor idején maguk a vándorló költők, a szkáldok lehettek a fő zenészek. Vagyis a szkáldok hasonló énekes történetmondók voltak mint például a bárdok. Ez az elmélet egybecsengene azzal a ténnyel is, hogy a szkáldikus költészet valóban ritmikus és sok eddikus költemény valóban énekszerű, sőt, van amelyiket egyenesen annak is hívnak (pl.: Grottasöngr); ez megmagyarázná azt is, hogy miért jelennek meg a forrásainkban külön szakmaként a fémművészek, kőfaragók és költők, de nem a zenészek. Ezt a lehetőséget érdemes nem elvetnünk, kifejezetten plauzibilis, mégha nem is bizonyítható.
Összefoglaló: mit tudunk a zene szerepéről az óészaki pogányságban?
Ahogy azt láthatjuk, parányi információ maradt csak ránk a témából, így az egykori hangzást lehetetlen is lenne rekonstruálnunk - ugyanakkor a zene vallási szerepéről és szimbolikus jelentésrétegeiről így is megtudhattunk egy és mást, szerencsénkre, konzisztens módon. Legjobb tudásunk szerint a zene fontos szerepet játszott az isteni világgal való kapcsolatteremtésben, legyen szó közösségi szertartásokról vagy akár sámánisztikus-misztikus átváltozásokról is. A zene ugyancsak fontos része volt a mitikus tudás átadásának és művelése az ideális “bölcs harcos” erénye lehetett.
Kihalt-e vajon ez a zenei világ a hittérítések során? Erre a kérdésre sokféleképpen is válaszolhatunk. Sokan például a későbbi népzenét látják a pogánykori zene utódjának és azt a nézetet vallják, hogy megtalálhatjuk annak maradványait benne. Emellett azt se szabad elfelejtenünk, hogy a romantika korában elindult egy olyan zenetörténeti folyamat, amely a mai napra eljutott oda, hogy újra olyan zenét alkosson, melynek célja az óészaki spiritualitás hangzásbeli manifesztációja. Az ezen dolgozó zenészek pedig érthető módon maguk is az ógermán zeneiség örököseiként tekintenek magukat, ebből kifolyólag pedig a cikk második felében velük fogunk foglalkozni.
A wagneri újjáéledés
Akár pogányként tartjuk számon a népzenei fejleményeket, akár nem, az egyértelmű, hogy a 19. században új fejezet nyílt e téren. A romantika végigsöpört Európa értelmiségi körein. Ennek az új korszellemnek volt egyik vezető személyisége Richard Wagner is, az opera és modern zene egyik megreformálója. Wagner közismert, négy darabból álló opera-ciklusa legendás jelképe lett a koszaknak és egyben a fő formálója is annak, hogy hogyan látja a közember az óészaki vallást korunkban. A - 16 óráig tartó - ciklus 1876-ban vált véglegessé, amikor teljes egészében bemutatásra került a Bayreuth-fesztiválon:
- A Rajna kincse;
- A valkűr;
- Siegfried;
- Az istenek alkonya.
Wagner történetvezetésében az Eddákra és a Völsunga Sagára támaszkodott, de csak nagyon szabadon értelmezve azokat, így komoly különbségeket is létrehozva az eredeti és saját művei között. Célja elsősorban nem a szöveghűség volt, hanem saját ideológiájának vászonra vitele. Hasonlóan sok kortársához, az ógermán hitvilág kizárólag nemzeti identitásában játszott fontos szerepet, elkötelezett keresztényként azonban nem látott szentséget bennük, így nem is félt változtatni rajtuk annak érdekében, hogy morális és politikai eszméit meg tudja valósítani.
A ciklus magán hordta a romantika összes fontos ismertetőjegyét: a természeti erők felmagasztalása és a Földanya ölébe való visszavágyódás; a test és az érzelmek felszabadítása; de legfőképp a nemzeti hérosz ideájának felállítása. Nem meglepő tehát, hogy a wagneri feldolgozásban a "régi isteneknek" egy grandiózus szimfónia keretében bealkonyodik, miközben a német hős, Siegfried átveszi a történet központi szerepét.
Új árnyak emelkednek fel a sötétből: a metál-lázadás
Wagner érzelmes és grandiózus zenéje a mai napig népszerű és zeneszerzők tömkelegére van hatással; nyomán sok hasonló tematikájú, a pogány észak felé kacsingató opera is létrejött az évek alatt. Ugyanakkor közel száz évvel a Bayreuthi premier után, a hatvanas évek ellenkultúrájában (counterculture) megszülettek annak a zenei műfajnak az előzményei is, amely azóta hasonló mértékben befolyásolta az óészaki hitvilágról alkotott közvéleményt: a metál zene. A pszichedelikus rock-ból kifejlődött szcéna békés unokatestvérénél - a hippimozgalomnál - komolyabb szélsőségek felé vitte el a fennálló társadalmi rend elleni lázadását, amely esetenként akár vandalizmusba vagy emberölésbe is torkollott.
A metálban a romantika kori ezoterizmus új erőre kapott, sőt, bizonyos értelemben szélesebb tömegekhez is sikerült eljutnia. Szemben azonban Wagnerrel, aki keresztény-nacionalistaként az Ászokat a németek isteneinek tartotta ugyan, de egy letűnt kor isteneinek, akik emlékként léteznek már csak a messiás megnyilatkozása óta, a régi istenek ezúttal egyfajta antikeresztény szentimentalizmus jelképeivé váltak. Ugyanakkor fontos kiemelnem, hogy még itt se értünk el a pogány vallásosság megtestesítéséhez, sokkal inkább az ateista antikereszténység és a new age keretében került a germán hitvilág ebbe a pozitív értékelésbe. Az ismertebb személyiségek közül egyedül Varg Vikernes vallotta/vallja magát pogánynak, ám tőle is elhatárolódnak általában az Ásatrú közösségek, szélsőséges nézetei és terrorista affiliációja miatt.
Ezt azért is fontos külön lefektetni, mert a skandináv black és death metál tagjainak legismertebb politikai megjelenései az ún. templomégetések voltak a kilencvenes években. Ennek a félig-meddig mozgalomnak nevezhető eseménysorozatnak az idején több tucat - többnyire norvég - templomot kíséreltek meg vagy gyújtottak fel ténylegesen. Ez a fajta vandalizmus a legegyértelműbb módon egyesítette magában a szubkultúrára jellemző erőszakos lázadást és antikeresztény érzületet. Mindazontúl, hogy ez az agresszív vallási intolerancia és örökség-rombolás teljes mértékben elítélendő, a helyzet további szomorú iróniája, hogy a norvég stave church-ök - kevert, pogány-keresztény jellegüknél fogva - komoly képi forrásokként funkcionálnak az Ásatrú számára is, így a pusztulásuk számunkra is fájdalmas.
Visszatérve a zenéhez: a viking téma már a metál korai elöljárói között is megjelent a nyolcvanas évek idején, úgy mint a Led Zeppelin Immigrant song-ja (72) a Black Sabbath Tyr című albuma (90) vagy a Manowar-tól a Sign of the Hammer (84). A műfaj igazi megteremtőjének azonban általában a Bathory-t tartják, aki a Blood Fire Death (88) albumától haláláig (2004) szinte kizárólag viking metált készített. Két évvel később alakult meg az itthon is hatalmas népszerűségnek örvendő Amon Amarth, illetve 98-ban a Tyr nevű zenekar is. Az Amon Amarth külön erőssége, hogy mitikus albumai kifejezetten szöveghűen építkeznek, sokszor kifejezetten történetmesélési céllal (lásd pl.: Twilight of the Thunder God; Surtur Rising). A Tyr ugyan nem építi fel ennyire szigorúan tematikusan a koncepció-albumait, de annál inkább egyedivé tette őket az a szokásuk, hogy mindegyik lemezükön megzenésítenek legalább egy-kettő feröeri balladát, grímurt vagy kvaeðit.
Noha a viking metál elnevezés kifejezetten népszerűtlen, annyiban tényleg van értelme használni, amennyiben látjuk, hogy egyfajta toposzcsoport alakult ki a téma körül. Az idő elteltével a műfajba vágó zenekarok eltávolodtak az antikereszténységtől és a sátánizmustól és helyette megtestesítették a wagneri grandiózusság és heroizmus karakterisztikumait. Gyakori témákká váltak a mítoszok és a legendák. Az átadott moralitás kevésbé nihilistává és annál inkább harciasabbá vált, ahol Valhalla hívása, a Ragnarök pusztítása és a hősies viselkedés került a középpontba. Ezzel egyidejűleg a szöveghűség is javult, néha egyenesen idézve forrásokból, esetenként az óészaki vagy más skandináv nyelveket használva.
Ajánlott "viking témájú" metál zenei projektek |
|
Modern népzene, azaz a történelmi hűség iránti hajsza kezdete
A metál zenei fejleményekkel közel párhuzamosan jelent meg a germán témájú neofolk is. Szemben a metálban népszerű 'sátánista' öndefiníciókkal, a neo-folk vagy pogány folk szcéna érzésvilágában sokkal inkább new age volt mindig is; és noha mindkettőt jellemez egyfajta ezoterizmus, utóbbi sokkal kevésbé áraszt sötét hangulatot magából. Épp ellenkezőleg, a fantasy-val összhangban fejlődő műfaj egyfajta prekeresztény, természetközeli boldogságként fogja fel a pogányságot, ehhez illeszkedve pedig sokszor középkori, reneszánsz és őslakos hangszerek segítségével próbálja meg visszarepíteni egy önfeledtebb és mágikusabb állapotba a hallgatót.
Ásatrú szempontból fontos korai fejleménynek számít két német zenekar, a 89-ben indult Corvus Corax, illetve a 98-ban indult Faun munkássága. A new age-re jellemző pogány szinkretizmusnak megfelelően semelyikük se specializálódik egy bizonyos pogány hagyományra, ehelyett megannyi hagyomány forrásanyagát költik újra saját stílusukban - melynek részei a germán hitvilágok is. Az első befutott és az óészaki szférára fókuszáló projekt a Hagalaz Runedance volt a kilencvenes évek közepétől, igaz, még itt is inkább északi ihletésű new age-ről és boszorkányságról lehet beszélni.
A 2000-es évektől aztán megtörtént az a fordulat, amely elindította az igazán óészaki-germán pogány zenei világot. Az ide sorolt zenei projektek hangzásban óriási mértékben is el tudnak térni, azonban forrásaikat és spiritualitásukat tekintve egy kategóriába sorolhatóak. A fordulat igazi elindítója a Wardruna volt a Runaljod album-trilógiájával, amit a 2000-es évek közepén alapított a Gorgoroth metál zenekar két korábbi tagja, Einar Selvik és Kristian Gaahl, Lindy-Hella Freyja-val karöltve. A banda célja Einar bevallása szerint mindig is az volt, hogy a rúnákat prekoncepciók nélkül, “a saját premisszáikon keresztül” közelítse meg, azaz a rúnák maguk szólaljanak meg a zene által. Hangzásban mindenképp azt figyelhetjük meg, hogy a pogánykori zenét főleg a viking-kori, illetve későbbi népzenei jellegen keresztül értelmezik, ami egyre erősebbé vált az évek alatt, miközben animista üzenetük azért megmaradt.
Zenetörténetileg tekintve az ellenkező irányból közelítette meg a rekonstrukció kérdését a másik leghíresebb óészaki zenekar, a tíz évvel később létrejött Heilung. Ők, mondhatni ‘primitivizáló’ mentalitásukkal inkább a kőkorszaki, illetve a sámánisztikus hangszereket és zenei elképzeléseket vették alapul, majd építették arra rá a vaskori germán-skandináv pogány zeneiséget. Előadásaik a lehető legnyíltabban vállalják, hogy itt egy pogánykori szertartásforma modern megéléséről van szó, zenéjük pedig transzba hív minden hallgatót. Nem szabad kifelejteni természetesen a Danheim projektet se, ami két évvel később, 2016-ban jött létre és népszerűsége vetekszik az előző kettőével. Noha hasonló módon ő is sok természetes hangot használ fel, illetve történetileg vagy kulturálisan kapcsolódó hangszert, egyedi módon elektronikus zenei alapokra épít. Dalai rövidek, dinamikusak és erős basszussal rendelkeznek. Befejezésképp nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire különbözik egymástól a három projekt, melyek mentén kész zenei hagyományok kezdtek el kialakulni az utóbbi években, újabb és újabb, hasonló zenei stílusban alkotó zenészek által.
Ajánlott neo-folk, pogány folk típusú zenei projektek |
|
Az ambient vonulat fontosságáról - azaz a spiritualitás megjelenése
Az ambient műfaj körbehatárolhatósága mindig is nehéz kérdés volt és én nem is tervezem ezt ebben a cikkben megoldani. Miközben eszméletlen sok zenei projekt van az ambienthez rokonítva, joggal, hiszen tartalmaz hasonló elemeket, addig a szigorú értelemben vett ambient műfaj komoly fogyasztói talán a legkevesebben vannak az összes műfaj közül. A műfaj alapítójának tekintett Brian Eno az azóta hírhedtté vált reptéri lobbizene létrehozásával indította útjára a hagyományt, amelyet több más avantgárd újítási kísérlet követett ezután. Ez az experimentális jelleg a mai napig végigkíséri a műfajt, amelynél radikálisabban semelyik másik zenei szubkultúra se szakított a modern zene szabályaival. A "szigorú értelemben" definiált ambient zenében nincs ritmus, dalszöveg, sőt néha melódia se, a zeneszámok általában hosszúak és nincs szigorú szimmetriájuk vagy egyáltalán struktúrájuk. Az egyetlen állandó karakterisztikum amely egybefogja ezeket a zenei alkotáskat, az a drónokra való alapozás. Ezeknek az elnyújtott homogén tónusoknak az előtérbe hozatalával az ambient zenészek olyan használati módoknak tudták alávetni a zenét, mint a történetmesélés, atmoszféra építés vagy meditáció.
Amikor a köznyelvben ambient-szerűnek hívunk valamit, természetesen sokszor nem a szigorúan vett műfajról van szó, hanem sokkal inkább azt fejezzük ki, hogy az adott zenész szeretettel használ fel drónokat egyfajta hasonló érzésvilág megteremtéséhez. Ez egyben azt is jelenti sokszor, hogy megegyező motivációkkal használják fel azokat, még akkor is, ha hangzásban nem is köteleződnek el száz százalékig az ambient mellett. Ilyen értelemben érdemes felfognunk tehát azt, amikor például a Wardruna vagy a Heilung is az ambient jelzővel van fémjelezve néha. Mindkét esetben legfeljebb egy-két számukat sorolhatnánk csak a műfajba, viszont a drónos hangzás lépten-nyomon megfigyelhető számaikon. Úgy gondolom, hogy ennek a hangzásnak a megjelenése kifejezetten jelentős mérföldkő, ugyanis egy mélyebb spiritualitást is hozott magával a szcénába. Innentől kezdve olyan zenék kezdtek megjelenni a színtéren, amelyek nemcsak közvetetten voltak spirituálisak, hanem egyenesen használhatók szertartásokhoz és meditációhoz. A szakrális zene igazi újjászületésről beszélhetünk itt.
Ami a szigorú értelemben vett ambientet jelenti, mára már akad egy-két pogány szerző a műfajban, akik szinte kizárólag a dark ambient ágon belül alkotnak. Az ambient sötétebb kistestvére metálos és industrial hatásra alakult ki, kiegészítve azt a mélyebb és gyakran sötétebb témák zenei-filozófiai vizsgálatával. A meditáció és az atmoszféra építés kiegészül a rituális vagy okkult jelleggel, illetve a komolyabb pszichológiai-egzisztenciális élethelyzetek megjelenítésével. Az első és azóta is legjelentősebb szerző a korábban már többször említett Varg Vikernes azaz Burzum volt. Börtönbe kerülése után Varg még inkább a spiritualitás felé fordult, így miután engedélyezték neki egy egyszerű szintetizátor használatát, nem sokkal később elkezdett dark ambientet készíteni. Ennek a korszakának a két legfontosabb műve a Thulean Mysteries és The ways of yore. Ambient művei szerencsére mentesek szélsőséges nézeteitől; hangulatuk a legendákon és a néphagyományon alapuló misztikus elmélkedésként formálódik ki, ahol egy titkokkal teli, varázs-latos valóság tárul elénk.
Ebbe a kategóriába sorolom a 2012-ben alakult Forndom-ot is. Hasonlóan a Wardrunához és a Heilunghoz, ő is egy teljesen sajátos neofolk-ambient hangzást alakított ki, bár utóbbi itt sokkal erősebben jelentkezik, mint a korábbiaknál. A Forndom szintén inkább a néphagyományt részesíti előnyben misztikus-meditatív műveihez, amely így egy animista szertartást alakít ki a hallgató számára. Érdemes még megemlíteni a Leidungr-ot is, aki 2013-ban adta ki első albumát, de igazán aktívvá az elmúlt öt évben vált. Ő testesíti meg leginkább a mély meditációra alkalmas rituális ambientet óészaki témában.
Ajánlott ambient, dark ambient típusú zenei projektek |
|
Végszó: tehát melyik zene-e igazán autentikus?
Ahogy azt már megállapítottuk, semmit se tudunk az óészaki zenei világ részleteiről: se a teljes hangszer-felhozatal mibenléte, se a pontos hangzás, de igazán dalszövegek se maradtak ránk. Ez azt jelenti, hogy bármilyen kísérlet ennek a zenének a rekonstruálására már csírájában is reménytelen. Ez azonban nem feltétlenül hátrány: vallásos zenészek hajlamosak az autenticitást összekeverni az egy az egyben való imitálással, görcsösen ragaszkodva kanonikus hangzásokhoz és szövegekhez. Mi, ettől a problémától mentesek vagyunk, hiszen eleve lehetetlen lenne megmondani, milyen hangszerelést kéne imitálni. Ebből a szempontból tehát a neo-folk semmivel se autentikusabb például a viking metálnál vagy akár a rituális ambient-nél. Az a fajta technikai sokszínűség, ami jellemzi ma az Ásatrú zenéjét, kifejezetten üdvözlendő.
Az autentikusság mércéjének ezzel szemben azt kell tekintenünk, hogy mennyire tudja egy modern zenész az egykori szellemiséget továbbörökíteni. Azaz, mennyire alkot abban a bizonyos archaikus gondolkodásmódban, amely többek között az Eddákban is megörökítésre került. Ebből a szempontból már tudunk különbséget tenni. A new age, szélsőjobbos vagy sátánista üzenetet hordozó zene például nem óészaki, de a féktelen alkoholizmust és a kontrollálatlan agressziót támogató szövegek se egyeznek meg moralitásunkkal. Azonban azok a zeneművek, amelyek a mitikus tudás átadását szolgálják és/vagy rituális-meditatív céllal jönnek létre, magában hordozzák a legfontosabb lényegi elemeket.
Amire ez a cikk szintén rá akart mutatni, hogy lássuk, a zenefogyasztás - főleg az alternatív műfajok esetében - nem csak egyszerű szórakozás, hanem egy olyan tevékenység, amely mély nyomot hagy a gondolkodásunk szerkezetén. Ennek megfelelően pedig érdemes tudatában lennünk, hogy milyen céllal jönnek létre ezek a művek, hogy milyen kapcsolatban állnak szent forrásainkkal és mi a különbség a művészek megközelítései között.
