Inspirált filmek és sorozatok

A film/sorozat mint mitikus médium: helyénvaló vagy elvetendő?

Amikor az óészaki spiritualitás és mitológiák közismertségét vizsgáljuk, azonnal láthatóvá válik, hogy a legnagyobb szintű hatást nem az akadémia művek, a spirituális vezetők, de még csak nem is a zenészek érték el, hanem a különböző popkulturális audiovizuális alkotások. Igaz, ez a szerep kétélű kardként jelenik meg: miközben ezek az alkotások juttatják el a legtöbb emberhez ezt a kultúrát és ezáltal rendszeresen kisebb ‘reneszánszát’ robbantják ki az érdeklődési körnek, közben általában ugyancsak ők felelősek azoknak a mélyen gyökerező téves sztereotípiáknak a kialakításáért is, amelyek fojtogató árnyékként telepednek ránk.

A film és a sorozat kiemelt szerepe azonnal felveti a kérdést, hogy vajon mennyire integrálható a műfaj a spirituális praxisba. A közhangulatban vallás és média kapcsolata gyakran feszült, konfliktussal teli és nem ritkán hallhatjuk annak az elképzelésnek a megjelenését, hogy a szakrális ilyen módon való megjelenítése blaszfemikus. Ez azonban korántsem igaz minden vallásra, sőt épp ellenkezőleg, sok spirituális hagyomány egyenesen alkalmazza az audiovizuális médiumokat arra, hogy segítse a gyakorló számára elmélyíteni moralitását és gazdag érzelmeket fakasszon szívéből. Ez már akkor egyértelművé válik, ha utánanézünk a - filmes szakma elődjeként is számon tartott - modern színház eredetének: az ókori színház eredetileg Attikán alakult ki a görög himnusz-műfaj továbbfejlesztéseként, amelyek az istenekhez szóltak vallási ünnepek idején, őket dicsőítve - mindemellett pedig sokszor az isteni törvény példázása volt a fő morális céljuk.

Hasonló hozzáállásra lelhetünk az Ásatrú esetében is. Az archaikus görög politeizmushoz hasonlóan mi se ‘könyvalapú’ vallási hagyomány vagyunk, még ha fő mítoszaink mára írott formában is maradtak fent (amelyek mind később lettek lejegyezve, a hittérítések után). Ehelyett a szent tudás fő hordozói szóbeli vagy képi természetűek voltak. A mítoszok egyrészt szájhagyomány útján maradtak fent, melyeknek mára fennmaradt bizonyítékai a lejegyzett szkáldikus, eddikus és szaga-művek; másrészt a kovácsművészek és a kőfaragók illusztrációin keresztül, melyeknek egy részét azóta a régészek sikeresen feltárták. Mindezek jól mutatják, hogy az istenek művészi ábrázolása egyáltalán nem sértő, hanem pont ellenkezőleg, az elsődleges formája a megismerésüknek.

A régészeti leletegyüttes arról is bizonyítékokat nyújt, hogy egyfajta szent színház, isteni szerepjáték létezett hagyományunk több korszakában is. Sajnos a részletek homályba vésznek, de a legismertebb bizonyíték a vendel-kori

angolszász és svéd rituális sisakok csoportja, amelyek közé tartozik a világhírű Sutton Hoo sisak is. Egy fáklyákkal megvilágított, félsötét hosszú csarnokban ez a mestermű a félszemű Óðinná változtatta hordozóját, kinek arcvonásai egyben állatszerű entitásokként is jelentek meg, megragadva a mítoszokban oly fontos alakváltoztatás témáját. A vezér pajzsáról Hugin és Munin nézett le az ülőkre, miközben sisakját és ruházatát további mitikus és rituális jeleneteket ábrázoló fémlapok díszítették. Ezek az illusztrációk arról számolnak be, hogy a szent szerepjáték közben fegyvertáncot is jártak a szereplők, akik ezáltal valószinüleg mind valamilyen értelemben magát Óðint testesítették meg. Hatalmas az esélye annak is, hogy a ránk maradt eddikus énekek is hasonló szent előadások emlékeiként maradtak ránk, amely elmélet mellett először konklúzívan Terry Gunnell érvelt harminc évvel ezelőtt. Túlnyomó többségük dialógus formátumú, melyekben maguk az istenek és a héroszok nyilvánulnak meg - a szkáldon keresztül, aki eksztatikus beleéléssel adta azokat elő hallgatóinak.

De vajon miért lehetett fontos a mítoszok színházias átadása? Erre a választ magunknak kell megadnunk, ugyanis nem maradt fent erről beszámoló vagy teológiai értekezés. Én egy kozmológiai és egy etikai indoklást szeretnék most kiemelni. Kozmológiai szempontból az audiovizuális médium a legjobb műfaj abból a szempontból, hogy példázza nekünk a világ dinamikus szerkezetét: isteneink aktív, cselekvő entitások, akik konstant kapcsolatban vannak a világgal, változást okozva vagy elszenvedve. Nem örök, változatlan, a világon kívüli absztrakciók, hanem nagyon is a világban létező és azt alakító erők. Etikailag pedig arra is rávilágít az ilyenfajta megfogalmazás, hogy lássuk, az istenek helyzetei a mi helyzeteink is: archetipikus szituációk, amelyeket a maga módján mi is átélünk, amikben nekünk is helyt kell állnunk. A Þórt vagy a viking vándort játszó színész nem egyezik meg azzal akit eljátszik, mégis megéli azokat a szerepköröket, amiket a felvett karaktere is - ugyanígy mi is tudjunk, milyen Frey szerelmes vágyakozása, Óðin örök hajszája a tudás iránt vagy Frigg gyásza gyermeke iránt, mégha nem is vagyunk istenek.

A kortárs szcéna előzményei: opera és némafilmek

A filmek és a sorozatok fontos szerepet játszanak egy Ásatrú-hívő spiritualitásában. Fogyasztásuk helyénvaló egészen addig, amíg nem a források és a kutatás helyettesítéseképp történik, hanem annak kiegészítéseként. Az első számottevő audiovizuális termékért egészen a 19. századig kell visszamennünk, ugyanis ekkor született meg a színjátszás egyik legemblematikusabb alkotása, a Nibelung-kör. A romantika ekkoriban söpört végig Európa értelmiségi körein és ennek az új korszellemnek volt egyik vezető személyisége Richard Wagner is, az opera és modern zene egyik megreformálója. Wagner közismert, négy darabból álló opera-ciklusa legendás jelképe lett a koszaknak és egyben a fő formálója is annak, hogy hogyan látja a közember az óészaki vallást korunkban. A - 16 óráig tartó ciklus 1876-ban vált véglegessé, amikor együtt bemutatásra került a Bayreuth-fesztiválon:

- A Rajna kincse;

- A valkűr;

- Siegfried;

- Az istenek alkonya.

Wagner történetvezetésében az Eddákra és a Völsunga Sagára támaszkodott, de csak nagyon szabadon értelmezve azokat, így komoly különbségeket is létrehozva az eredeti és saját művei között. Célja elsősorban nem a szöveghűség volt, hanem saját ideológiájának vászonra vitele. Hasonlóan sok kortársához, az ógermán hitvilág kizárólag nemzeti identitásának volt fontos, elkötelezett keresztényként azonban nem látott szentséget bennük, így nem is félt változtatni rajtuk annak érdekében, hogy morális és politikai eszméit meg tudja valósítani.

A ciklus magán hordta a romantika összes fontos ismertetőjegyét: a természeti erők felmagasztalása és a Földanya ölébe való visszavágyódás;a test és az érzelmek felszabadítása; de legfőképp a nemzeti hérosz ideájának felállítása. Nem meglepő tehát, hogy a wagneri feldolgozásban a "régi isteneknek" egy grandiózus szimfónia keretében bealkonyodik, miközben a német hős, Siegfried átveszi a történet központi szerepét. Ez a felfogás annyira sikeres lesz, hogy Wagner hatására később több más hasonló kaliberű, óészaki tematikájú színdarab is szuletik.

Nagyjából harminc-negyven évvel a Bayreuth-i premier után egy olyan világba csöppenünk, ahol már filmalkotások széleskörű fogyasztásáról lehet beszélni. A korai film sok tekintetben igen közel állt az operához, sokkal közelebb, mint

ahogy azt ma képzelnénk el - jó példa erre a filmszínházak korai elrendezése és a némafilmek alatt játszott - néha szimfonikus - zene mibenléte is, amelyek elodjuktol vettek elsosorban példát. Természetesen az óészaki téma ezáltal a film korai korszakába is becsalta magát, igaz, már kevésbé központi szereplőként. A leghíresebb, ebbe a kategóriába sorolható némafilmek a Fritz Lang (a Metropolis rendezője) által rendezett 1924-es Nibelungen filmpáros voltak, amelyek akár a fantasy film műfaj-teremtőinek is tekinthetők. Noha Lang szinte kizárólag a középkori német Nibelungenlied-re épített, teljesen kihagyva a skandináv mítoszokat és az isteneket, így is rengeteg fantasztikus, legendás jelenet került a vászonra. Egy másik, kevésbé minőségi, de a maga idejében sikeres film volt a 28-as The viking, amely Leif Erikson felfedezőútját vitte vászonra. Az amerikai film több identitáskérdést is megpedzegett, úgy mint a kereszténység és a pogányság közötti feszültség, illetve az amerikai nemzeti identitás kapcsolata Európához, ám a kivitelezés túl komikus és komolytalan lett ahhoz, hogy ezeket a problémákat megfelelő módon megvizsgálhassa.

Hollywood-i fogás vagy alternatív szubkultúra: a viking filmek szerepéről

Noha a háborús idők egy rövid időre lelassították a kulturális életet, a viking és óészaki témájú filmkultúra hiányát semmiképp se fogjuk fel terméketlennek. Noha valóban nem jöttek létre filmtörténetileg fontos alkotások, több olyan kulturális folyamat is végbement a 30-astól a 80-as évekig, amely előkészítette a később beinduló és mai napig tartó 'viking film' hagyományt.

Egyrészt a fogyasztói kultúra szép lassan átváltozott abba a formájába, amit ma is ismerünk. Az opera-környezethez hasonló filmszínház a hetvenes-nyolcvanas évekre eljutott az otthonokba tömegszinten sugárzott hangos, színes televízió kultúrájáig. Ez a fejlődés még nagyobbá tette a színház és a film közötti távolságot, miközben növelte a televízióipar jelentőségét is. Ezzel együtt pedig a kortárs film- és sorozatkultúra több fontos mitológiája is megszületett és publikussá vált, úgy mint Tolkien művei az ötvenes-hatvanas években, illetve azzal párhuzamosan a Marvel képregények világa is. Ezek mind olyan, mára globális szinten meghatározó irodalmi univerzumok, amelyek sokat kölcsönöztek az óészaki hitvilágtól.

Másrészt nem szabad elfeledkezni azokról a fontos ideológiai fejleményekről sem ebből az időszakból, amelyek szervesen összekapcsolódnak vallásunk modern történetével. A legegyértelműbb ezek közül a modern Ásatrú publikus elterjedése volt: először a hetvenes években Izlandon, az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban, majd a nyolcvanas évek végétől a nyugati világ többi részén is megtalálhatóvá váltak nagyobb közösségek. Az Ásatrúval néha érintkezve, de többnyire inkább elkülönülve az új metál szubkultúra is elkezdett terjeszteni egyfajta "viking - legalábbis általuk annak tekintett - moralitást", amely az érett nyolcvanas évekre külön alműfajjá is alakult.

Ezek voltak tehát azok az elengedhetetlen szociokulturális erők, amik megágyaztak a mai viking filmeknek, melyek igazi megszületése a kilencvenes évekre tehető. Igaz, már a világháború utáni évtizedekben is jelentek meg hébe-hóba vikinges filmek, de nem mondhatnánk, hogy ezek óriási nyomot hagytak volna a filmtörténetre vagy egyáltalán, hogy már önálló műfaji hagyományként kapcsolódtak volna egymáshoz. Ezzel szemben az elmúlt közel negyven év skandináv mitológia és viking témájú filmjei képesek voltak híresebb színészeket szerepeltetni, komolyabb minőséget produkálni mind technikailag, mind művészetileg, illetve szélesebb közönségre tettek szert.

Az egyik legelső film, amely megfelel ennek a kategóriának, a Jütland hercege volt 94-ben (többek között Christian Bale and Helen Mirren főszereplésében), amely korántsem aratott elsöprő sikert, de mindenképp a köztudatba hozta az érett skandináv középkort, illetve a pogánykori szövegek akkor leírt változatait. A kilencvenes évek igazi nagyágyúja azonban öt évvel később jelent meg, a mai napig ikonikus A 13. harcos. Az Antonio Banderas főszereplésében létrejött film korszakalkotó volt a téma megítélése szempontjából a maga korában. Az Ibn Fadlan kijevi rusz-vikingekről szóló beszámolójából inspirálódva egy olyan film jött létre, ami a régi - és káros - előítéletekkel szemben a kereszténység-előtti skandináv társadalmat nem primitívként, hanem a primitívekkel szembenálló nemes, középkori kultúraként ábrázolta. Ez a motívum gyakori eleme a szagáknak, jelen film esetében pedig szinkretizálva lett a Beowulf egyes irodalmi elemeivel is.

Két évvel később jött ki a legendás Gyűrűk Ura trilógia első része is, amely noha csak indirekt módon, részleteiben inspirálódott az óészaki mitológiából, azonban a film nyomán kialakult Tolkien fellángolás egyben sokaknak hívta fel a figyelmét az író skandináv forrásaira. Tolkien, olyan szerzőkkel együtt, mint C.S.S. Lewis, Ursula K. Le Guin és J.K. Rowling, megszilárdította a fantasy műfaját, amely azután a kortárs film- és videójátékkultúrában még sikeresebbé vált. A fantasy alkotások fő forrásainak a világ mitológiái és néphiedelmei tekinthetők, és mára már alapvető szereplőivé váltak az olyan óészaki entitások, mint például az álfok, törpök és a trollok. Ebből kifolyólag pedig a fantasy szerelmesei gyakran tévednek a pogány spiritualitás irányába.

De volt a kétezres években két olyan film is, ami specifikusabban óészaki témát ölelt fel és egyben fel is emelkedett a 13. harcos sikerére. Az egyik a 2005-os Beowulf és Grendel volt Gerard Butler főszereplésében. A részleteket tekintve vannak komoly eltérések az eredeti szövegtől, ám ez nem feltétlenül baj, hiszen az igazán lényeges a film mondandója volt. Miközben a film a számunkra megszokott archetipikus karakterekkel dolgozott (a nemes lovag, a vétkes uralkodó, kitaszított boszorkány, ellenséges szörny), egyben kifejezetten komplex viszonyrendszerben is ábrázolta őket. Emellett a szereplők háttértörténetei is lehetővé teszik számunkra, hogy mindegyikükkel együtt érezhessük egy bizonyos fokig. Mellesleg voltak más nagyobb költségvetésű kísérletek is a Beowulf megfilmesítésére is, ám ezek keserves kudarcba fulladtak: egy 99-es sci-fi-fantasy alkotás és egy 2007-es számítógépes animáció.

Az évtized másik klasszisa négy évvel később jelent meg: Valhalla Rising. Ebben az egyedi filmben Mads Mikkelsen egy pszichedelikus utazásra invitálja a nézőt, amely során egy misztikus alakot követhetünk végig odinisztikus elemekkel teletűzdelt útján. Az ‘utazás az idegenbe’ toposz visszatérően fontos eleme a skandináv mitológiának. A Vörös Erik Szagájából és a Grönlandi Szagából inspirálódott történet helyenként brutális, míg máskor egy lassabb, meditatív ütemet vesz fel.

Az utóbbi kb. 10-15 évben az óészaki tematikájú művek száma és fontossága csak továbbfokozódott. 11-ben indultak útjának a Marvel-es Thor filmek, amelyek hasonlóan a Gyűrűk Urához, csak nagyvonalakban inspirálódtak az óészaki mitológiából. Többségében inkább a Marvel-univerzum részei mind történetüket, mind mondandójukat tekintve, ugyanakkor ez a franchise terjesztette el a legszélesebb körben a skandináv istenek neveit.

Két évvel később aztán egy másik széria is útnak indult, és talán nem túlzás azt mondani, hogy az Ásatrút ma felfedező egyének egy jelentős hányada - ha nem többsége - innen keveredett el hozzánk. Szerethetjük vagy utálhatjuk, de kulturális hatását nem lehet alábecsülni. Ez a híres-neves Vikingek. A sorozat nem csak a hihetetlenül értékes Wardruna

pályafutását indította el, de egy egész ‘viking reneszánszot’ élesztett fel a 2010-es évek második felére. A sorozatban a pogány vallásgyakorlat több fontos eleme is ábrázolásra kerül (pl.: temetkezések, blótok, templomok), amelyek forráshusége ingadozó minőségű. További előnye, hogy személyes és közösségi drámákon keresztül mutatja be a pogány és a keresztény világ egymásnak feszülését és néha fúzióját.

Befejezésül minden okunk megvan rá, hogy felrakjuk a listára Robert Eggers tavaly megjelent alkotását, Az északit (The Northman). A rá jellemző sötét drámaiság jegyében megszületett The Northman szinte összes jelenete és eleme óészaki források alapján lett megjelenítve. Ez nem meglepő, hiszen a stáb akadémikus szakértőket (pl. Neil Price) is bevont a munkálatokba, ennek köszönhetően pedig egy olyan alkotás jött létre, amely a szagák összes fontos strukturális elemét magában foglalja. Vallási szempontból a film kifejezetten nagy hangsúlyt helyez a történelmi odinikus kultusz bemutatására és kifejezetten fontos a történetvezetés szempontjából a rendszeres - részben kultikus - transzformációk megjelenítése, de egyben az óészaki sors-felfogás állandó jelenléte is. A szimbolizmus és a műveszi jelleg néha erőltetett, de ennyi belefér a film egyértelmű erényei mellett.

További ajánlások

Sorozatok: én csak egy sorozatot, a Vikingeket említettem, de természetesen a film kategóriával párhuzamosan már itt is kezdtek megjelenni az értékelhető alkotások. Ezek szinte mind történelmi fókusszal rendelkeznek, de a pogány vallás elemeit is szívesen ábrázolják, ahogy a térítések és a vallásközi párbeszédek - vagy éppen konfliktusok - emberi oldalát is örömmel követik végig. Például: Barbárok (Barbaren), Az utolsó királyság (The Last Kingdom), Amerikai istenek.
Animék: a japán animék elsöprő világszintű népszerűségnek örvendenek az elmúlt évtizedekben, ami azt is jelenti, hogy ma már szinte bármilyen témában találhatunk kedvünkre való alkotásokat. Az óészaki inspirációjú animék egyedisége, hogy miközben a szimbolizmusból keveset vesznek át, az általános mondandót és atmoszférát zseniálisan szokták adaptálni. Például: Attack on Titan, Berserk, Vinland Saga.

Dokumentumfilmek: ezt a kategóriát talán nem is kell túlságosan részleteznem - egy jó dokumentumfilm tökéletes lehet az írásalapú tanulás kiegészítésére. Szerencsére pedig ahogy egyre több jó minőségű akadémiai írás keletkezik a témában, úgy az ismeretterjesztő filmek száma is megsokasodott. Például: Huldufólk 102, The Viking Sagas (BBC).