Legendák és (h)ősök
Az Ásatrú világfelfogásában központi szerepet játszik az egyéni szabadság és a (pre)determináltság sajátos harmóniája. Születésünkkor egy olyan világba csöppenünk bele, ahol paradox módon tapasztaljuk meg a létezést: míg az egyik oldalról minden változást biológiai, fizikai és társadalmi törvények, vagy épp maguk a Nornák (azaz a Sors) irányítják, addig a másik oldalról azt is látjuk, hogy sokan képesek kemény munkával, a saját elhivatottságuk által kiküzdeni az akaratukat. A létnek eme kettőssége mindenkit érint - még az isteneket is - és megannyi sajátos formában jelenik meg.
Az emberi világban leginkább az őseinkhez kötődő kapcsolatunk tükrözi ezt: szabadságunk határát az előttünk lévők tettei szabják meg. A nemzet, a nemzetség és a család amibe beleszületünk, alakítja ki azt az alapot, amivel neki indulunk a világnak. Azt azonban, hogy mi mit kezdünk ezzel a létalappal - végigjárjuk, átalakítjuk vagy elutasítjuk -, már tőlünk függ: egykoron mi is az elkövetkező nemzedék ősei leszünk. Hiszünk abban is, hogy ebben a felelősségünkben az ősök szellemei is támogatnak, utat mutatva és védve minket a spirituális szférában. A múlt tehát szervesen összefonódik a jelennel és a jövővel, amely ciklikus módon egyszer újra múlttá fog változni. Így lesz örökösből ős, áldozóból címzett.
Kétféleképpen van élő kapcsolatunk az őseinkkel: egyrészt áldozás, másrészt hagyományőrzés útján. Hasonlóan az istenekhez és a természet-szellemekhez fűződő kapcsolatunkhoz, az áldozás egy olyan kultikus gyakorlat, amely biztosítja a kölcsönös bizalmat és jó szándékot a két fél között. Ezt elvégezhetjük a közösségi szertartások keretében, de sokan döntenek úgy, hogy otthon is végeznek kifejezetten az ősökhöz kötődő, egyéni és/vagy családi felajánlásokat, figyelembe véve, hogy milyen szorosan kötődik az őskultusz az otthonhoz.
Ugyanígy, a hagyományőrzés is két síkon, a publikus és a család történelmi emlékezete útján mehet végbe. Ahogy azt a méltán népszerű Hávamál strófákban (72, 76-77) is olvashatjuk:
Jó, ha van egy fiad,
vénségedre lett bár,
miután már nem vagy.
Nemigen akad
sírkő az utak mentén,
mit nem fiak faragtak.
Meghal barom,
meghal barát,
meghal maga is az ember,
de senkinek híre-neve
meg nem hal soha,
aki valamilyet szerzett.
Meghal barom,
meghal barát,
meghal maga is az ember,
egyvalami él,
míg a világ,
híre halottainknak.
De mégis mit kapunk vissza mindebből? Elsősorban tudást. Hasonlóan a mítoszokhoz, a szagák és a legendák töménytelen mennyiségű morális tanítást rejtenek magukban, amelyek szilárd támaszunkként szolgálhatnak abban, hogy kiigazodhassunk a világban. Ízelítőül felsorolunk pár példát itt.
 |  |
Akik kiemelkedtek megállíthatatlan akaratukkal: Egill Skallagrímsson, a leghíresebb szkáld és Leif Erikson, akit a szagahagyomány Amerika felfedezőjeként tart számon | |
TESTI-SZELLEMI EGYSÉG. Az Ásatrú - ellentétben az ábrahámi hagyománnyal - nem hisz a szellemi világ felsőbbrendűségében. A szellemi/spirituális és a testi/materiális mindenkoron felbonthatatlan egységben létezik, összefonódva, egyenlő értékű dimenziókként. Épp ezért az egyén fontos feladata, hogy közösen fejlessze mindkettőt, ahogy azt tették annak idején a ‘pogány nemesek’ is. Az ógermán társadalom értelmiségiei nem (csak) könyvtologatók voltak, hanem olyan életmódot éltek és olyan médiumokat választottak a szent tudás átadásához, amelyhez testileg-lelkileg edzettnek kellett lenniük. Gondolhatunk itt elsősorban a kőfaragókra és a kovácsokra, de érdekes mód igaz ez a szkáldokra is, akik költői ÉS harcosi képességeikkel szolgálták az uralkodókat.
VALLÁS ÉS TÁRSADALOM HARMÓNIÁJA. Hasonlóan az előző tételhez, mi nem gondoljuk úgy, hogy a spirituális beteljesülés a társadalmi normáktól való eltávolodás által válhat csak lehetségessé. Épp ellenkezőleg, egy Ásatrú hívőnek arra érdemes törekednie, hogy aktívan gazdagítsa hazáját a vallásunk értékei szerint, hasznos és értékes tagjaként annak. Az óészaki vallás vezetői általában a nemzet(ség) vezetői is voltak egyben, amit a viking-korból fennmaradt góði kifejezés három összetartozó jelentése is tökéletesen ábrázol: 1, jó ember; 2, a goðorð (területi egység) vezetője/képviselője; 3, vallási vezető.
(SZÁJ)HAGYOMÁNYŐRZÉS. A kulturális tudás lényegileg teljes mértékben a múltbeli történetek és szokások megőrzéséből állt, épp ezért nem meglepő, hogy a jelenre (lásd jogi tudás) és a jövőre (lásd morális bölcsesség) vonatkozó döntések fő forrásainak is azokat tekintették. Ez a hagyományőrzés azonban nem ‘konzerválást’, a múlt lefagyasztását jelentette, hanem annak kritikai feldolgozását, mindig a jelenkori körülményekhez igazítva azt, újra és újra átalakítva, de mégis megőrizve lényegét. Ez lehetett a fő oka annak is, hogy nem a kifejlett rúnaírás, hanem többnyire szájhagyomány útján őrizték meg ezt a tudást, hiszen így a generációk közötti (személyes) kommunikáció biztosítva volt a tudás átadása során.
NYITOTTSÁG AZ ISMERETLENRE. Az első három tétel azzal foglalkozott eddig, hogy hogyan tudjuk erős alapokra építeni a személyiségünket, de annak fenntartásához az is elengedhetetlen, hogy állandóan nyitottak maradjunk a másra, az ismeretlenre. Önmagunk állandó fejlesztéséhez egy olyan mentalitásra van szükségünk, ahol vadászunk az új tudásra, ezt pedig csakis a komfort zónánkból való kilépéssel érhetjük el. Már a bronzkor óta fontos eleme a narratívánknak, hogy az igazán kiemelkedő héroszok messzi, ismeretlen földekre hajóznak, hogy felfedezzék azokat és kincseket (illetve tudást a világról) hozzanak haza. Nem csoda hát, hogy a viking-kor csúcsán a skandináv telepesek Ukrajnától Marokkón át, egészen Kanada partjáig megvetették a lábukat!
Vallásunk legfontosabb legendája (A Niflung-kör), egy középkori rúnakövön (Sö 101) ábrázolva
ÖNMAGUNK MEGMÉRETTETÉSE. Olvassuk akár a mitikusabb, akár a ‘földhöz ragadtabb’ történeteket, az egyértelművé válik, hogy a szereplők állandóan keresik a lehetőséget arra, hogy megmérettessék magukat. Ennek fontossága nem csak abban rejlik, hogy az egyén végre bizonyítani tudja magát társai előtt, hanem egyben tanulópénz is, mondhatni, egy ‘vizsga’, ahol tesztelhetik, hogy tudják-e alkalmazni a tanultakat a gyakorlatban is. Ennek leghíresebb szimbóluma a sárkánykígyó, ami általában minden olyasmi őrzője, ami értékes (tudás, gazdagság, hatalom), kincse pedig legyőzésével válik elérhetővé. Azt is tudjuk, hogy történelmileg fontos kulturális szerepet játszottak mindenféle sportnapok (labdajátékok, birkózás, táblajátékok stb.) is, amik szintén lehetőséget nyújtottak az egyén számára, hogy tesztelje képességeit.
EGYÉN ÉS KÖZÖSSÉG PÁRBESZÉDE. Noha a szagák rendszeresen ábrázolnak heroikus egyéneket, akik a saját útjukat járják töretlenül, egyben arra is emlékeztetik az olvasót újra és újra, hogy még ők se érhetik el céljaikat egyes egyedül és nem hagyhatják teljesen figyelmen kívül a környezetüket. A legjobb példa erre Egill Skallagrímsson, aki már nyolc évesen birkózó versenyeket nyert és felnőttkorában rendszeresen királyokat szégyenített meg, mégis, öregkorára a családja árnyékában kellett élnie. Hasonló módon, sok hős rendíthetetlen erejű, amíg külföldön portyázik, ám hazaérve gyorsan felőrlik őket a nemzetségek közötti harcok, mivel nem tudnak visszaintegrálódni az otthoni viszonyrendszerbe.
AMOR FATI. Az első öt tétel jól ábrázolta, hogy mennyire fontos az Ásatrú életfilozófiájában az önfejlesztés és az állandó fejlődés. Ugyanakkor az érme másik oldala is megjelenik, jelesül, hogy a körülményeink és a kiszabott sorsunk meghatároz minket és ezeket a korlátokat nem mindig lehet áttörni. Ez igaz volt még olyan emberfeletti héroszokra is, mint például Sárkányölő Sigurð vagy Szőrnadrágos Ragnar. Ami igazán kiemelte őket az átlagemberek közül, az rendíthetetlen tartásuk volt: sose hátráltak meg a kihívásoktól, de az elkerülhetetlen bukas idején se panaszkodtak. Ebben a tekintetben pedig az istenekről vettek példát, akikről tudjuk, hogy majd a Ragnarök idején emelt fővel fognak a vesztükbe lovagolni.
A SZENT LIGETEK VÉDELME. Noha ez sokaknak magától értetődőnek tűnhet, akkor is elkerülhetetlen, hogy megemlítsük: fontos megvédenünk az istenek templomait, oltárait és szent helyeit a veszedelmektől. Mi, többistenhitűként nem hiszünk a hittérítésben és nem támogatjuk a vallási diszkriminációt, de sajnos egy olyan világban élünk, ahol ezek gyakori jelenségek, így az azért fontos, hogy védekezzünk ellene. Ebben példát vehetünk mindazoktól a mártíroktól, akik harcoltak a hitünkért és értékeinkért - akár nyílt fellépéssel, kegyetlen halált halva, akár a szent tudás privát továbbadásával és éltetésével. Nélkülük mi se gyakorolhatnánk vallásunkat. Ma, a kortárs Ásatrú létezésével azt a feladatot próbálja beteljesíteni, amit még Hákon az Erős kezdett el a hittérítések forgatagában: az áldozatok és a templomok restaurációja és az ősi szokások (forn siðr) felélesztése.
 |  |
Akik emelt fővel küzdöttek a végsőkig: Hákon Sigurddson és a Ván istenség, Yngvi-Freyr küzdelme a Ragnarök idején | |